Yoruba varázslat a színházban
A Djabe kvartett elementáris világzene-koncertet adott Nyíregyházán.
Nyíregyháza (KM) - Félhomály, vastagon terjengő, illatos füst, fura zenei instrumentumokkal zsúfolt színpad fogadta a 200 főnyi közönséget a Djabe kvartett koncertjén, a Móricz Zsigmond Színházban.
Az együttes néhány beavatott informáltságától eltekintve teljességgel ismeretlen volt a legtöbb hallgató-néző előtt. Csupán azt lehetett sejteni - a "négyes fogat" tagjainak neve-híre alapján, hogy valami egészen extra muzikális élményben lesz része annak, aki a világzenét játszó zenekar műsorát megtiszteli érdeklődő jelenlétével. És lőn! A Muck Ferenc (szaxofon), Barabás Tamás (basszusgitár), Sipos András (ének, ütohangszerek és Égerházi Attila (gitár) összetételű kvartett a szó legszorosabb értelmében elvarázsolta a koncert előrehaladtával egyre lelkesebb publikumot.
A nem nagy múltra visszatekintő csapat a napokban dobta piacra különlegesen igényes kivitelben dupla CD-jét (a címe Witchi Tai To) melynek számai képezték a közel másfél órás show (mert valójában az volt!) gerincét. Természetesen hangzottak el darabok az első LP-ről is (Djabe=afrikai ashanti nyelven azt jelenti: szabadság), valamint egy-két szám erejéig megszólaltak lemezre fel sem vett kompozíciók. Mint hírlett: a Djabe legénysége nem szereti, ha a zenéjüket jazz-nek tartják. Végighallgatva a tucatnyinál több opuszra épített, koreografált, látványban megtervezett produkciót, kimondhatjuk: tényleg nem jazz, amit ők "csinálnak", de, és ez nem kérdőjelezhető meg - az is! Muck szaxofonjátéka, Barabás virtuóz basszusozása egyaránt ez utóbbi megállapítást erősítik.
Jó volt hallani, hogy néhány név említésével - anélkül, hogy a hasonlóságkeresés pozitivista módszeréhez igazodtak volna - kijelölték a helyüket a "terepen".
Elhangzott a szaxofonzseni Jan Garbarek neve (igen, amikor Muck a tenorszaxikat bűvölte, nekem is a jó öreg Jan játéka, soundja ugrott be), aztán említették az Oregon együttest, Jack de Johnette is szóba került.
Persze, sorolhatnánk tovább, mert a King Crimson "Larks Tungues is Aspic" (Pacsirtanyelv-saláta) című lemezének kezdése kisértetiesen hasonlít arra, ahogyan a Djabe kezdte a parádét. Barabás pedig nagyon gyakran emlékeztetett a basszusgitár Paganinijére, a lengyel Krzysztof Scieranskira.
Szóval: ült az ember az egyre sötétebbé vált nézőtéren; aztán látta: négy árnyalak kiáll a színpad szélére, és dorongszerű alkalmatosságokkal ügyködik. Aztán eleredt a trópusi eső! Mintha Burmában ázott volna az ember - a dzsungel kellős közepén.
A hanghatás félelmetesen hiteles érzéseket indukált. És ez így ment a koncert végéig. Vision after the rain, Ode, Island, Camel Run, Desert I-III. Visions, Distant Dance. Angolul hangzottak el a címek, de a zene valóban nemzetközi közérthetőséggel áramlott felénk.
Az egzotikus hangszerbemutató sem maradt el; Sipos szakértelme lenyugözően hatott; még inkább, amikor yoruba varázslatot prezentált; annyira autentikusan, hogy az már hátborzongató volt. Amikor aztán a fából készült fregolikhoz hasonló hangszerekkel a kvartett jávai "nótát" interpretált, nos, akkor már tombolt a nagyérdemu. Nem maradt el ezért a ráadás sem: harmincöt perces időtartamú Passage című kompozícióból kaptunk kb. öt percnyi ízelítőt.
Feledhetetlen este és koncert volt!
