Kritikák - Djabe, 2002 március 8, Pesti Vigadó
Ismét átevezünk a kultúra egy másik, igen meghatározó vízére. Ha jellemezhetném a Djabe zenéjét akkor egy kicsit jazz és egy kicsit világzene, így aznap este egy picit elkalandozva ezekre a vidékre, egy igen ötletes és profi produkciót tudtunk megtekinteni. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a szakmai zsűri ez évben ítélte oda az Emerton díjat, és remélhetőleg az Arany Zsiráf díjat is a Djabe zenekarnak az Update albumra world music kategóriában. Nagyon hosszú utat tudhatnak maguk mögött a Djabe tagjai, hogy ennyire összefogó és elgondolkodtató dallamokat és hangulatot tudnak létrehozni.
Na mindegy..., mostantól a figyelmemet lekötötte a Djabe, nőnapra eső ajándék fellépése és párhuzamosan zajló Pszinapszis. A nap folyamán az egész várost elözönlötték a virággal rohangáló emberek (férfiak, nők és gyermekek egyaránt). Ezerrel tódultak a virágos standok felé és onnan el, hogy szeretteiknek, kolléganőiknek és még kitudja kiknek adják át a szúrós, illatos és illatnélküli, színes virágkölteményeket.
A kora reggeli órákban bedobtam minden munkával kapcsolatos dolgot a sarokba és hagytam, hogy az édes és nyugtató pihenés eluralkodjon rajtam. Estefelé frissen és kipihenten tekintettem a hosszú és elnyűhetetlenek tűnő hétvége elé. Ekkor már minden fontos paraméternek megfeleltem. Az otthonomból elindulva nyugodtan haladtam a Millenniumi Földalattival a Vigadó térre, ahol az egykoron csak a féktelen mulatozás legfontosabb bástyájának tartott, klasszicista stílusban épült Vigadó épülete fogadott. (Ez az épületet azok kevesek közé tartozik, amit nem viselt meg az elmúlt évtizedek politikai viharai és váltásai sem). A Vigadó mint külső és mint belső megjelenésileg méltán népszerű és kellemes helyszíne minőségi rendezvények lebonyolítására.
Üvegajtón átlépve a hűvös, de kellemes este miatt kénytelen voltam a ruhatár szolgálatait igénybe venni. Az irdatlan súlyú, békebeli nagykabátom átadásával megszabadultam minden mozgás és koordinációs problémámtól. Onnan továbbhaladva a pénztárnevű intézményben hozzájutottam jegyeimhez és ügyes mozdulatokkal kijátszva a jegyszedőmamák éberségét, sikerült eljutnom a felfelé ívelő, vörös márványlépcsőhöz. Itt a lépcsőre rögzített, sárgaréz rudakba fűzött, barnás, végtelenített szőnyeg vezetett fel bennünket. A lépcső félúton kettévált egy hatalmas tükörobjektum előtt. Aranyozott kandeláberek és falból kiálló karokon függeszkedő lámpák szegélyezték felfelé vezető utamat. Feljutva, oszlopokra rögzített stukok, Lotz Károly és Than Mór keze munkáját dícsérő, teljes életnagyságú freskók fogadtak. Egy kicsit beljebb a Grammy Records által forgalmazott hangzóanyagok közül lehetett szemezgetni. A pulttól nem messze fedeztem fel a segítőkész jegyszedők második védvonalát, kik tanácstalanságomat csökkentve és beirányítottak a nézőtérre. A hangversenyterem felől ekkor már javában, diszkréten kellemes hangulatot árasztva szivárgott ki a hangszórókból Steve Hackett klasszikus felállású formációjának koncertrészletei. Az elhangzott etűdök, így néhány héttel a Petőfi Csarnokos koncert után, szívdobogtató élményt jelentettek.
A korai érkezésem miatt sikerült az első sorban kényelembe helyezni magam. Tanulmányoztam a nyugodt színpadképet, a vetített alakzatokat és a körülöttem lévők beszédeinek összemosdó foszlányait. Mindeközben lassú zenei váltások, az óceán zúgása és egzotikus madarak csivitelése töltötte meg a termet. Ez az aktus jelezte előre a röpke három órás koncertet. Elsőként Kovács Zoltán sétált hangszeréhez és vissza-visszatérő akkordfűzéseivel keltette életre az eddig még szunnyadó zenésztársait. Lassú akkordjaihoz Banai Szilárd jazz-egyetemista kiváló dobos kapcsolódott dobtémáival, majd Barabás Tamás felkészült és kellemesen illeszkedő, pontos játéka fejtette a fonalat tovább. A két alapító barát Égerházi Attila akusztikus-és elektromos gitárszintetizátoron lehelet finom játékkal kapcsolódott be Sipos András kongás-énekes, afró, indián és más egzotikus nyelvek tudójának felszólalásaiba. Az utolsó zenészként beszálló Kovács Ferenc trombitás-hegedűs varázsolta el végleg a közönséget erre az estére. Az ő technikája némileg kárpótolta Ben Castle szaxofonjátékát, aki jelenleg Sting-el turnézik. Minden hangszer minden egyes felcsendülése, a legkisebb leheletfinom pendüléstől a legbonyolultabb szólókig jelentős szerepet kapott. A zenekar három új tagja tavaly szeptember 14-én debütált a szintén a Vigadóban megrendezett, Update lemezbemutató koncertjén. Kovács Ferenc és Zoltán, Banai Szilárd remekül tudtak azonosulni a Djabe gondolatiságával. Az egész esti produkció egy kollektív zenei egységet hordozott magában.
A kezdeti bevezető dallamok után sorra játszották végig a lemezeiken szereplő számokat Égerházi Attila rövid felvezetőivel. A zenekar névadó szerzeménye a vidámságtól és tánctól sem mentes Djabe (Djabe), majd a Galopp (Witchi tai to), Flying és a nagyon szép dallamvilágból építkező és megható érzésekkel teletűzdelt dal a Winterforest (Update) csendült fel. Egy álomosztó és esőváró indián dal, a Ly-o-lay ale loya és a szervesen hozzákapcsolódó Witchi tai to alkotta az indián blokk fő részét. A Djabe zenészlelkei egyként gondolkodtak. A hangszerek nem is kellékei a számoknak, hanem valamifajta hangulati elemeket kibocsájtó fogalmak. Beleolvadnak a közönség figyelő tekintetébe és a folyamatosan vetített mintákba, fényekbe. Arabos temperamentum és vonalvezetés jellemezte a Waiting for Distant dance (Djabe) felvételt. Ebben a részben ugyanúgy kiemelhetném Kovács Ferenc fenomenálisan tökéletes hegedűjátékát, mint Égerházi Attila gitárszintetizátor lebegését és a szólókba bekapcsolódó Barabás Tamás féle jazz/funky-s basszusjátékot is. Az előadás ekkor még korántsem ért véget. Hátra voltak még oly nélkülözhetetlen számok, mint például a képzeletbeli melankolikus utazási képet megelevenítő Desire (Update), a szünni nemakaró gyermeki játékosságú Update (Update), az egyenesen Indonéziából érkezett képeket bemutató Willage of the sun (tour 2000), a harmadik képi világot létrehozó Island-Desert (Witchi tai to), valamint az Angklung hangszerről ihletett szám, a Klungklung. Ennek a hangszernek az érdekessége az a keretes fafűrészhez hasonlatos forma, melynek a lelke a középen mozgó bambuszcső. Az európai szemeknek teljesen furcsának tűnhet ez a hangszer, mind formailag mind hangzásilag. A koncert legvégén a pazar fénytechnika mellé még beillesztettek egy kis, szerény karácsonyi hangulati emléket visszahozó, csillagszórószerű tűzijátékot is.
A nézőktől ezzen az estén a Mayombe számmal búcsúztak. Az utolsó elhalkuló taktusok, zenészmeghajlás és az őket búcsúztató taps után, mély gondolatokat magamban hordozva, csendben hagytam el a helyszínt.
