New Orleans Jazz Pub: Djabe
Mindenki szereti a szépet. Szép lehet az, ami egyszerű és letisztult. Szépek a rövid, finomhangzású szavak. A zenekar neve afrikai ashanti nyelven szabadságot jelent, az egyik legfontosabb szó szerintem az emberiség szótárában.
A nem kevésbé érdekes nevű Novus Jam zenekar két oszlopos tagja, Égerházi Attila (gitár) és Sipos András (ütőhangszerek, ének) alapította a Djabe zenekart, és bátran mondhatjuk, a világzene itthon is képviselőre lelt, world music kategóriában, 2002-ben Emerton díjat foghatott kezébe a csapat. Horvátországban a Jazz fairen, Litvániában pedig a Kaunas jazz fesztiválon első magyarként léphettek színpadra, számos ismert és rangos zenésztársat maguk mellé állítva. Az amerikai Rochester International Jazz fesztiválon David Sanborn, Oscar Peterson, sőt az ékszertorkú Bobby McFerrin sem mondott nemet a közös jazz sessionre, természetesen a sültkrumpli-imádó közönség állva, hosszas vastapssal jutalmazta az előadást. Svédország, Kanada és London sem hiányozhat a sorból, hogy ezek után itthon, a New Orleans Jazz Pubban kicsit megpihenve, hazai pályán szórakoztassa az egzotikumra éhes hallgatót.
A színházi, orientál díszletre emlékeztető kupolák alatt nagyon kellemes dolgok történnek errefelé. A fellépés szót túlzásnak éreztem volna, összejövetel volt inkább, ahol a gyerekkori jó barátok kezükbe kapnak egy-egy hangszert, és szórakoztatják magukat. Dobok, kongák egész sokasága kuporgott Sipos András mellett, a többi érdekes formájú ütőshangszerről nem is beszélve. World-jazz fúzióról beszélhetünk, igen, a zongorista máris küldi nekem a kedvenc, léleknyúzó bárakkordjaimat, miközben lágyan csordogálva egy-egy gitártéma követi őt, amibe selymesen belecsavarodik a szaxofon erotikus hangja. Apropó, szaxofon. Laza, kölykös mosolyú fiú varázsol nekünk, szerintem az egyik legizgalmasabb hangszer az övé.
A nézőtér is mocorog, kopaszodó, ötvenes úr körbe-körbe mozgatja tükörsima fejbúbját a zene ütemére, mellette kockás inges, széles mosolyú srác tapsikol, néha bekiabál a zenészek felé. Ők abszolút vevők mindenre, válaszolgatnak, folyamatos kontaktus van, egy-egy vicces megjegyzés is felröppen, amit éles nevetés kísér.
A pergő ritmusok után elsimulnak a fények, a dallam is lelassul, hangulatot vált. Ügyesen variálnak a fiúk, itt sokkal jobban lehet érezni a tapasztalatot és az összeszokottságot, sokkal kevésbé spontán, mint amit ez a stílus egyébként adni tud. A szólók okosan beiktathatók, külön körökben fut végig mindenki a maga hangszerével. Mézsárga spotok megint, némi piros és narancs, mediterrán színek, a zene hullámozni kezd, csattog és csilingel újra.
A kissé sznob közönség magából kivetkőzve reagál mindenre, a kimért mozdulatok feloldódnak, a keresztbe vetett lábak ellazulnak. Mosolyogva nézem, a piros bőrpamlagon szőke kislány alszik, mint a tej, édesen, haja szétterül, arca meg sem rezdül, a zene csattogása egyáltalán nem zavarja. Fekete ruhás pincérek és pincérnők rebbennek ide-oda suhogva az asztalok között, észrevétlenül.
A kétszintes pub szinte olyan, mint az eleven hús, annyira élő, együtt mozdul minden a zene ritmusára. Pánsípforma, bambuszhangszerek kerülnek elő, sorban felállnak, és rázni kezdik, érdekes, szélharangszerű hangok reppennek szét. Nyolc órakor álltak fel a fiúk, fél tizet mutat az óra. Nincs levezetés, a csúcsponton hagyják abba. A levegő forró, bemelegedett az emberek örömpárájától. A tányérokon érintetlen szinte az étel, mindenki tapsol. Ennél nagyobb elismerés nem is kell.
Egy földdarabnyi Afrika a magyar New Orleansban.
