Az ELLE magazin interjúja Égerházi Attilával
Maguk után szabadon - Az afrikai ashanti nyelven a "Djabe" szabadságot jelent. A jazz-ből és világzenéből saját világot építő csapat alapítója és kiadója, Égerházi Attila magyarázza el, hogy miért.
ELLE: Van esély Magyarországról labdába rúgni a világzenei pályán?
Égerházi Attila: Jó kérdés, mert aki tud, többnyire él a külföldre költözés és érvényesülés lehetőségével. Mi azon vagyunk, hogy itthonról bizonyítsunk. Kicsit persze meseszerű, hogy lemezeket küldözgetünk a nagy világba. Mégis beidulni látszik a szekér, több neves külföldi fesztivál programjában szerepeltünk már az élen. Igaz, ehhez olyan színvonalat kell nyújtani, ami miatt még akkor sem rizikós a Djabe-t meghívni, ha Magyarországról érkezik.
ELLE: Helyes feltételezés az, hogy a Djabe is a kilencvenes évek közepén hódító világzenei hullám gyermeke?
Égerházi Attila: Nem igazán. Én már a nyolcvanas évek közepén is az olyan zenék iránt érdeklődtem, ahol a jazz-zenészek saját népi kultúrájukból vett elemeket építettek be szerzeményeikbe. Sipos Andrással 1996-ban alapítottuk a Djabe-t. A jazz egyébként akkoriban nem volt igazán kelendő, a világzene pedig jó kulcsszó volt mind a közönség, mind a rádiók felé.
ELLE: És ti ezt magas művészi színvonalon művelitek, meg is van az eredménye.
Égerházi Attila: Igen. Nagy élmény, ha az ember olyan sztárok mellet léphet fel, mint példaul Sonny Rollins, Mike Stern és Jamie Cullum. Vagy ha Londonban Steve Hackett, az egykori Genesis gitárosa is beáll a csapatba. Persze, nem csak a nagy nevekről szól a történet: a kaunasi fesztivál közvetlen, népünnepélyszerű hagulata ugyanúgy ott van a kedvencek között. Mintha Litvániát elkerülte volna az a rossz popmarketing, ami nálunk annyira jellemző. Vagy más helyszín: Bulgárian, banskói jazz-fesztivál, ahol a szervező saját panziójában látott vendégül bennünket. És ami meglepő: mind Litvániában, mind Bulgáriában jobb technikai körülmények között játszottunk, mint az USA-ban. Ami idehaza alapferszerelés, az a tengerentúlon csak a világsztároknak jár.
ELLE: Térbeli hangzást nyújtó DVD-t adtok ki, többször is készítettetek felvételeket a Londoni Abbey Road Stúdióban. Megéri ma Magyarországon ilyen magasra tenni a mércét?
Égerházi Attila: Forintban természetesen nem éri meg. De engem nem igazán izgat, hogy jobb legyen az autóm, hogy nagyobb legyen a lakásom, hanem az, hogy jó zenét, jó turnét hozzunk össze. Ha viszont arra gondolok, hogy előző lemnezünk DVD-kiadása kapcsán olyan nemzetközi díjra jelölnek, amit az elmúlt években a Pink Floyd és a Rolling Stones nyert el, akkot egy pillanatig sem habozok kijelenteni: megéri. (A zenekar Táncolnak a kazlak című DVD-Audio lemezét az Egyesült Államokban Surround Music Award-ra jelölték a legjobb extra tartalom kategóriában, a szerk.)
ELLE: Az elismert Táncolnak a kazlak után mi újat hoz az Életképek?
Égerházi Attila: Elsősorban azt, hogy dinamikusabb zenéjével, összetettebb hangzásával túllép az előző lemez melankólikus hangulatán.
